Kovács Sanyit szerették Ladánybenén. Ő viszont szívből utálta a szülőfaluját. Annál erősebben csak a szülőapját, akinek legfőbb nevelési eszköze egy öreg, itt-ott repedező bikacsök volt. Sanyi megkérdezte, honnét szerezte, de nem kapott választ. A Kovács családban ritkán jöttek válaszok, ennek következtében a kérdések is elapadtak.

Kovács Bélát, az apját nem szerették Ladánybenén. A legutolsó ház volt az övé Csikós dűlőn. Lovakat patkolt, a kert sarkában lévő fészert használta műhelyként. Cigánynak tekintették, pedig tót volt, a nagyapját – Sanyi dédapját – még úgy hívták: Kožický. Állítólag Mária Terézia királynő idejében telepítették át őket Szlovákiából. Kovács Béla kisebb lakatosmunkákat is vállalt, hogy javítson a helyzetén, de hiába, sötét árnyalatú bőre miatt nem volt képes leradírozni magáról az előítéletet. A holokauszt idején elvitték, a cigányokkal együtt, csak akkor tudta igazolni magát, amikor a felesége utána futott a nagyapa keresztlevelével, amelyen szerepelt a dédpapa neve.

Durva, fennhéjázó ember volt, nem tűrt ellentmondást. Haragudott a világra, mert cigánynak minősítették, a felmenőire, mert nem gyűjtöttek össze jelentős vagyont, a feleségére, mert csak egy fiút szült neki. Azt nem vette számításba, hogy egy másikkal azért vetélt el, mert ő ostorral kergette az asszonyt ki az utcára, valamiféle háztartási mulasztás miatt. Sanyi igyekezett megvédeni az anyját, ő is kapott néhány határozott sújtást az arcába, később ezeket himlőhelynek gondolták az emberek, attól fogva ő is azt mondta, hogy igen, elvakarta a keléseket, őt nem figyelmeztették, hogy akkor megmaradnak..

Háromszor szökött meg, vándorbotra kötött batyuval, de a csendőrök mindig visszavitték, olyankor az apja úgy megverte a bikacsökkel, hogy lábra se tudott állni. No, ebbül majd tanulsz, te barom! – és durr, durr, durr!

Mihály tisztelendő úr eljött a házukhoz, próbált Kovács Béla lelkére beszélni, ő elhajtotta: Ebbe senki ne dumáljon bele, én nemzettem erre a világra, ha akarom, én is pusztítom el, no, viszlát, tisztelendő úr, kívül tágasabb.

Sanyi csak hat elemit végzett, utána az apja a földeken dolgoztatta, sokszor maga helyett, mert a patkolás többet hozott a konyhára. Tizenhét lehetett, amikor az anyjának nem sikerült kimosnia egy borfoltot az apja ingéből, önként feküdt hasra a földön, hogy az ostorcsapások a hátát érjék. Kovács Béla ekkor – mindannyiuk meglepetésére – a derékszíjat rántotta ki a nadrágjából, hogy azzal üssön. Az anyja vinnyogó hangon könyörgött, Béla, ne a csattal, az isten álgya meg, ne a csattal! – ez olaj volt a tűzre, a fémdarab keményen durrant az asszony hátán, csontot ért. Sanyi odaugrott, élő pajzsként, a csatt a szemét találta el, furcsamód mind a kettőt, szinte megvakította. Megragadott valamit, ami gereblyének bizonyult, úgy emelte két kézzel a feje fölé, ahogyan a nagybaltát szokták, s odavágott vele. Kovács Béla összecsuklott. Az anyja jajveszékelt, jaj, édes Sanyikám, mit tettél, jajistenem, mit tettél! – rázogatta, élesztgette a férjét, hiába. Addigra Sanyi visszanyerte a látását, kifordult az ajtón. Szemerkélt az eső, a hűvös cseppek úgy landoltak a feje tetején, mintha parányi kavicsok hullanának a mennyekből. Isten ad jeleket?

Elkullogott a rendőrségre, köszönés helyett bejelentette: Hát, agyoncsaptam az apámat, gyüttem börtönbe.

Soká tartott még, amíg kimondták az ítéletet, szándékos emberölésért. A kirendelt védőügyvéd az erős felindulás megállapításáért küzdött, Sanyi azonban minden terelő kérdésre fittyet hányva azt ismételgette: Nem tom, tisztelettel, lehet, hogy meg akartam ölni, mer ez így má nem mehetett tovább. Az anyja végigzokogta a tárgyalásokat. Sanyi az ítélethozatal előtti napon töltötte be a tizennyolcadikat, ennek is köszönhetően tíz év szabadságvesztésre ítélték. A szegedi Csillagba került.

Kovács Sándort a börtönben is szerették. Mintha kivirult volna. Állandóan mosolygott. Sanyi, te minek örülsz már megint? – kérdezte egy rabtárs. Én, kérlek szépen, nem tudom. Mindig boldog vagy? Asszem igen.

A smasszerok is kedvelték, kivételeztek vele, amióta kérésre gyerekjátékokat faragott nekik, hozott anyagból. A vésőt és a kalapácsot csak az irodában használhatta, szoros felügyelettel. De látták, nem akar ő semmi rosszat se másnak, se magának. Csodás pici hintalovat, szuronyos katonát, Szűz Máriát és Szent Pétert készített, szalonnadarabkákkal fényesítve. Rábízták a könyvtárat. Vesszőtálcán hordozta szét a rongyos köteteket, s úgy ajánlgatott bizonyos regényeket, mintha olvasta volna.

Heti kétszer bejárt egy tanár, Sanyi szorgalmasan gyakorolta a betűvetést, a helyesírást, mag a számtani alapműveleteket. Ugyanaz az ember nyelvet is tanított, oroszt és angolt. Sanyi az angolt választotta. Pedig a smasszerok az oroszra akarták rábeszélni, annak több hasznát venné. Ő azonban ragaszkodott az angolhoz, a cirill betűkhöz nem volt kedve. Elhatározta, ha kikerül innét, mindennel foglalkozik, csak földet nem túr, állatot nem gondoz. Nadrágos ember lesz, városi.

A rácsok mögött megállt az idő. Sanyi alig érzékelte a napok, a hetek, az évek múlását. Arcszőrzete olyan gyér és vékonyszálú volt, hogy hagyta nőni. Az egyik fegyőr szerint Nepomuki Szent Jánosra hasonlít, akinek arcképe látható a közeli templomban, majd megnézheti, ha szabadul. Ő a szabadulásra nem gondolt, nem is vágyott. Jól érezte magát. Míg a többi rab szünet nélkül számolgatta, hogy mikor telik le az ideje, Sanyi élvezettel merült a napok végtelennek tetsző óceánjába. A börtönmiséken sokszor részt vett, noha az imák helyett a saját belső filmjeit nézte, amelyek élvezetekkel teli jövőjét vetítették. Ha kitölti a tíz évet, s nem eresztik ki innen a jó magaviselete miatt, huszonnyolc lesz, amikor a többszörös rácsajtókon keresztül a szabad életbe léphet. Még előtte az élet! Úgy képzelte, sütni fog a nap, és fúj a tavaszi szél. Azt valamilyen okból biztosra vette, hogy tavasz lesz.

Újságot a rabok nem olvashattak, rádiót nem hallgathattak. Mégis beszivárogtak bizonyos hírek, a barátságosabb smasszeroktól. A legalapvetőbb, újra és újra elterjedő értesülés az volt, hogy általános amnesztiát hirdet a kormány. Ezt szerették bizonygatni a magukat legokosabbnak hívő elítéltek.

Egyszer csak azt a bizalmas hírt árulta el Sanyinak valamelyik fegyőr, hogy kitört a forradalom. Ugyan má, gondolta ő, a szociálizmusba nincsen forradalom. De egyre több jel utalt rá, hogy talán mégis. Megkettőzték a smasszerok számát, és csökkentették a kedvezményeket, például a séta időtartamát, ahol a rabok feltűnés nélkül cserélhették ki értesüléseiket. Valamelyikük talált egy eldobott újságot a kerítés mentén, gyorsan átfutotta, mielőtt elkobozták tőle. Tüntetnek az egyetemisták Budapesten. Az írók kiáltványokat fogalmaznak és tiltakoznak. Uramatyám.

Másnap bezörgettek minden cellába, s megparancsolták, hogy körletenként vonuljanak a zuhanyozóba. Mi a fene? Hetenként csak egyszer mehettek oda, s tegnapelőtt voltak.

Hatosával kísérték le az embereket a földszinti helyiségekbe, ahol a látogatások zajlottak. Senki nem akarta elhinni, de valóban szabadultak. Visszakapták a civil ruhájukat, ezeket papírzsákokban őrizték, többnyire megpenészedtek. Akié nem, az se járt jobban, mert a rabság idején kihíztak mindent. Érdekes módon Kovács Sanyira passzolt a cejgnadrág és az orosz nyakú ing, amiben bevonult ide, a cipője is illett a lábára, csak a fűzők szakadoztak el.

A kétszárnyú vaskapuhoz vezető első udvaron néhány öltönyös ember álldogált, valamennyi szabadulóval kezet fogtak, és sok szerencsét kívántak a Budapesti Forradalmi Bizottság nevében. Egyikükről lehetett tudni, hogy híres színész, a bátyja is itt raboskodott, a politikaiak közt.

Kovács Sanyi megállt a poros utcán. Ősz volt ugyan, de a nap sütött, s fújdogált az enyhe szél, cirógatta a haját. Most aztán hová? Kaptak búcsúzóul némi pénzt, tellett volna vonatjegyre, hogy eljusson Ladánybenére. Oda azonban nem kívánkozott. Kevéssel azelőtt kapta a hírt, hogy az anyja, aki újabban már nem látogatta, meghalt. Hiába, jobb ötlete nem lévén, mégis odavonatozott. A vasútállomáson és a görbe utcákon nem ismert rá senki. A Csikós-dűlő végén a ház elhagyatottnak látszott. A kertkapu nincs lelakatolva, berúgta. Néhány macska és egy kóbor kutya rebbent szét. A gyom térdig ért. A verandán leült a dikóra, ahol az anyja szokott megpihenni az egész napi lótás-futás után. No, most aztán?

Furcsamód a nedvesedő vályogfalakból áradó savanyú penészszag hatására sújtott le rá az éles fájdalom, akár egy kivégző bárd. Erre nem számított. Térdre hullott, és zokogott, vinnyogó hangon, ahogyan az anyja szokott. Istenem… szegény anya, elemésztette a magány. Most, hosszú idő után az apja is agyába ötlött, akit ő küldött a halálba. Eegen… az igazságügyi orvosszakértő szerint egy szemvillanás alatt meghalt, a gereblye három foga ütötte át a koponyacsontot, létfontosságú területen fúródva az agyba. Sanyi ezt el sem tudta képzelni, noha a bűnügyi eljárás alatt sokszor megpróbálta.

Megöltem az apámat, motyogta, milyen ember vagyok én? Nem volt képes lelkifurdalást érezni, de most már bánta, hogy elutasította az ügyvéd javaslatait, először azt, hogy önvédelemnek állítsa be a történteket, aztán hogy az erős fölindulást hangsúlyozza. Talán bűnhődni akart? Vagy szenvedni azért, amilyen helyzetbe az anyját taszította, aki nemcsak a férjét vesztette el, hanem a bevételi forrását is. Csak úgy tudott gondoskodni magáról, hogy eladogatott mindent, kezdve a műhely szerszámaival, folytatva a mezőgazdasági eszközökkel, a bútorokkal és a három parcella földdel. Mielőtt végső álmába szenderült, tárgyalt az egyik téesszel, megvették volna a házat magtárnak, erre már nem került sor. Sanyi nem bánta volna, ő úgyis elmegy innét, amint lehet s szabad. Kecskemétre. Vagy a fővárosba, ott pörög az igazi élet.

Délután lövöldözés kezdődött a falu főterén. Valaki bezörgetett az utcára néző ablakon: Ki van odabe? Sanyi ment a kertkapuhoz, csak én.

Gyerekkori pajtása, Józsi állt ott, Balog Józsi. Kezében kétcsövű vadászpuskával. Benyúlt a függőleges lécek fölött, és magához rántotta, átölelte: Sanyiii, te ithol? Sanyi egy pillanatra hátrébb lépett, kinyitotta a kaput, és visszaölelte. Úristen, mennyi mindent csináltak együtt kiskorukban, tették a rosszfákat a tűzre, s kapták a kiadós veréseket az apjuktól. Sanyinak újra csorogni kezdte a könnyei.

Hát én azt nem is tudtam, hogy téged kiengedtek! – Józsi hangjának most már nagyon cigányos lett a kunkorodása. Korábban nem így beszélt, vagy Sanyi nem vette észre. Amnesztia, suttogta. Naccerű, gyere velem! Hová? Hát te nem tudod? kitört a forradalom, barátom, elkergetjük a tanácselnököt meg a párttitkárt, és most má jó lesz!

Derűlátó lendületének egy töredéke átragadt Sanyira. Ő is elővette az apja ütött-kopott flóbertpuskáját a kamrából, s noha töltényt nem talált hozzá, vitte magával. Mire odaértek, legalább harminc fölfegyverkezett ember rikoltozott a tanácsháza előtt. A faluban szolgáló három rendőr holtsápadtan állta körül a bejáratot, pisztollyal hadonászva: Oszoljunk, emberek, mer baj lesz! – ismételgette az egyik gépiesen. A kutya se törődött vele. A cigányok bátorodtak föl leghamarább, kapanyéllel terelték félre a rendőröket, eszetekbe se jusson, hogy lőjetek, forradalom van, ha nem tudnátok! – betódultak az épületbe. Addigra a tanácselnök és a többi hivatalos személy már meglépett a hátsó kijáraton, széjjel spricceltek.

A cigányok ledöntötték az iratszekrényeket, és kitörtek néhány belső ablakot. Aznapra ennyi volt a forradalom Ladánybenén.

Este az iskolában tartottak gyűlést, kokárdákkal az ingükön. Sanyinak Józsi adott egyet. Megalakították a Forradalmi Bizottmányt, amelynek feladata a falu vezetése. Balog Józsi lett az elnök, a cigányok egyhangúan rá szavaztak, ő pedig addig erőskötött, míg Sanyit választották helyettesének. Utána átvonultak a kocsmába, megünnepelni, hogy mostantól ők az urak itten. Sanyi szinte soha nem ivott alkoholt, a vegyes pálinkától hamar berúgott, és az asztal alá csúszott. Józsi vitte haza, lefektette a tiszta szobában az egyetlen ágyra, ami megmaradt a bútorokból. Sanyi a forradalom következő két napját átaludta, hiába zörgetett be érte a barátja, hogy menjenek gyűlésbe. Így nélküle hozta meg a legfontosabb döntéseit a Forradalmi Bizottmány öt tagú vezetőségéből a többi négy. Józsiék nyári konyhájában.

Mire Sanyi csatlakozhatott hozzájuk, már nagyon éhes volt. Józsi anyja megetette szalonnával, friss kenyérrel és juhtúróval. Nem győzött hálálkodni. Az enyhén púpos asszony csak nevetett, enni azér mindig jut, akárkik a kormányok, csak lehessen állatunk meg kertünk, erre tik is ügyeljetek. Engedelmesen bólintott. Fogalma se volt, hogyan kéne ügyelni rá. Majd alakul.

Hallották a rádióban, hogy a ruszkik kimennek, nagyon örültek, erre is koccintottak. Ehelyett a ruszkik inkább bejöttek. Az országúton görögtek a tankok és a teherautók Pest felé. Ajjaj, mondta Józsi, bajba leszünk!

Úgy döntöttek, meglépnek innen. Balog Józsi nagybátyjához mentek, Dabasra. Ott töltöttek néhány napot, aztán Sanyi köszönetet mondott, és elindult Budapest felé, gyalogosan. Ahol ráesteledett, megaludt a földeken.

Vecsésen tartóztatták föl az oroszok, fegyverrel kísérték egy gépállomásra, amelyet gyűjtőhelynek rendeztek be. Legalább ötszázan vártak itt a sorukra. A legkülönbözőbb rémhírek terjengtek. Kihallgatás után nyomban kivégzik őket. Sőt kihallgatás helyett. Megint az lesz, hogy málenkij robot, mint negyvenhatba, s visznek Szibériába, sopánkodtak az idősebbek. Vagy olyan lágerba, mint a zsidókat a németek, oszt nekünk annyi!

Ezek egyike sem ígért semmi jót. Sanyi úgy döntött, az első adandó alkalommal megszökik. Erre akkor nyílt mód, amikor lovaskocsival kihajtottak a gépállomásról, valamilyen raktárba indultak, kenyeret és konzerveket vételezni. Egyetlen géppisztolyos katona volt hét fogolyra, az is a bakon ült a fuvaros mellett. Amikor bekanyarodtak egy szélesebb utcára, Sanyi átvetette magát a saroglyán, s belehengeredett a gyommal sűrűn telenőtt vízelvezető árokba. Lehunyt szemmel számolt magában húszig, míg a keréknyikorgás elhalkult. No… megúsztam?

Csak akkor folytatta útját, amikor besötétedett, igyekezett a településeken kívül maradni. Fázott, nem volt nála meleg ruha, kénytelen volt lopni köpenyt és lópokrócot egy istállóból. Iratait és kevéske pénzét a nyakában lógó vászonzacskóban tartotta, amit Józsi anyjától kapott. Fogalma se volt, merre jár. Vasúti sínek állták útját. Éppen közeledett egy hosszú tehervonat, csikorogva meg is állt. Isten küldte, gondolta, és fölmászott a vaslétrán az utolsó vagon peronjára. Amint a szerelvény indult tovább, letelepedett a fékezőfülkében. Hamar álomba merült.

Nem tudni, mennyi idő múlva ébresztette föl, két egyenruhás. Sanyi automatikusan a magasba emelte a karját. Nyugi, fiam, mink vasutasok vagyunk.

Annyira összebarátkoztak, hogy elárulták Sanyinak, ők a maguk részéről átszállnak egy másik vonatra Rákosrendezőn, és meg sem állnak Sopronig. Mostan át lehet szökni Ausztriába. Onnan meg, ki hová vágyik. Anglia is lehet? Mér ne, fiam, Ausztriába hontalanok leszünk, kapunk nanzen útlevelet, az mindenhova jó, kivéve Magyarországot, hehe.

Portrait of Halyna Petrosanyak

Miklós Vámos (1950, Budapest) is a Hungarian writer who has had over forty books published, many of them in multiple languages. He is a recipient of numerous literary awards, including the 2016 Prima Primissima Award, one of the most prestigious awards in Hungary. His most successful book is The Book of Fathers, which has been translated into nearly thirty languages. His ancestors on his father’s side were Jews who perished in the Holocaust. Fortunately, his father—a member of a penitentiary march battalion—survived. Out of the five thousand Hungarian Jews sent off to their deaths late in World War II, only seven came back. His father was one of them. Vámos was raised in Socialist Hungary unaware he was a Jew. In an effort to save himself from his chaotic heritage, he turned to writing novels.

Trafika Europe